»Csak az olvassa versemet, ki ismer engem, és szeret«

– József Attila

2008. június 7. Reptér

Nagy az izgalom, összejött a kis csapat, 3 beteg + kísérőik + doki.

Hiába vagyunk a reptéren 3 órával az indulás előtt, a kis kínaiak már tömött sorokban várakoznak a becsekkolásra. A reptéri kísérőink is megérkeznek, mivel először nekünk kell beszállni a gépbe a kerekes-székekkel.
Azt nem mondom, hogy gyorsan, de végül megérkezünk. Az út végül teljesen simán megy, és ami a legfőbb, a várt 12-vel szemben, csak 9 óráig tartott. Meg kell várnunk, hogy mindenki kiszálljon, majd értünk jönnek a reptéri kísérők, akik persze nem igazán beszélnek angolul. A csomagjainkért mennénk, viszont az épületből kifelé vezető úton található egyetlen lift nem működik. Gyors telefonok, rövid kupaktanács verődik össze, megvitatják mit is tehetnének, és végül közös megegyezésre jutva cselekednek. Azt az útvonalat választják, amin az utasok általában a repülőket közelítik meg, csak mi ellenkező irányba haladunk. Ez viszont temérdek biztonsági előírás megszegését jelenti, így jó néhány ember kísér minket. A reptér olyan, mint egy kísértetház, hiszen még reggel 6 óra sincs. A dolgozók most nyitják a duty free shop-okat.

Végre kijutunk! Itt már sok kínaival találkoztunk, hiszen ez mégis csak Peking és a reptér mérete is a londoni Heathrow-éhoz hasonlítható. Az egész manővert gátolja kissé, hogy az egész reptéri személyzet – beleértve az utasokkal közvetlenül foglalkozókat – angoltudása egyik angoltanítványom szintjét sem éri el. Délután fél 5-re megérkezünk a szigetre. A vámvizsgálat elég hosszadalmas és mélyre ható, amely során a személyzet megkér, hogy álljak fel a székből, mire mosolyogva megjegyzem, hogy igaziból ezért vagyok itt, de jelenleg ezt a kérést nem tudom teljesíteni. Végül alternatív megoldást találunk az én és a szék átvizsgálására.  Ahogy kilépünk a légkondicionált terminálból a szabad levegőre olyan, mintha levették volna rólam az oxigénmaszkot. A levegő súlyos, hatalmas páratartalommal, olyan hőmérsékletű, mint otthon augusztusi délidőben, viszont kellemesen fúj a szél.
Két kisbusz vár ránk, és elindulunk a kórház felé. Útközben parkok mindenfelé, gyönyörűen rendben tartva.
Végre pihenhetek, bár páran megzavarják a nyugalmamat. Először Stanley, akinek neve a többiekhez hasonlóan „könnyített”, hogy a nem helyi betegek könnyebben megjegyezzék. Ő a mi mindenesünk, vagyis ő felel a kényelmünkért és - nem elhanyagolható módon - ő végre beszél angolul!
A következő látogató egy neurológus, aki tolmáccsal érkezik, aki ugyan nem jelent túl nagy segítséget, ugyanis a szakszavakat nem ismeri, és félreértéseket is okoz, viszont az orvost szemmel láthatóan nem lehet félrevezetni.
Az éjszaka ájulásszerű alvással telik.

2008. június 9.
Reggel vér- és vizeletvizsgálattal kezdünk. Egy kedves nővérke veszi le a 6 kémcsőnyi vért. „Hát ezek jól megvizsgálnak!” – gondolom magamban. Gyors fürdés, öltözés és újabb vizsgálatok: EKG, röntgen és hasi ultrahang. Ezek, mint később megtudtuk a beavatkozást kizáró eseteket hivatottak feltárni: a röntgen megmutatja, hogy van-e probléma azzal, hogy gerincbe kaphassuk az őssejteket, az EKG a beavatkozás során felmerülő esetleges szívproblémákat szűri ki, míg a hasi ultrahang az ottani erek és szervek lehetséges problémáit tárja fel. Ezután már „szabadok” vagyunk, ugyanis a mai nap ünnepnap. Stanley beugrik, hogy elmondja a másnapi programot.
 A skype-ot hamar beüzemeltük, hogy megnyugtathassuk az otthoniakat, hogy élünk és virulunk.
Megismerkedtünk egy nagyon kedves angol férfival, Terry-vel, aki nagyon felvillanyozott minket, ugyanis elmesélte, hogy két hete érkezett kerekesszékben, és most itt járkál a folyósón fel és alá, és ahogy bemutatta a tudományát; „Watch this!” (Ezt figyeljétek!) felkiáltással elkezdett hátrafelé menni, majd megfordult. Olyan volt, mint a kisgyerek az új játékával. Mindannyian libabőrösek lettünk, és megteltünk reményekkel.

2008. június 10.
A reggeli MR felvételre egy másik kórházba kell mennünk, Dr. Páli szerint bár a külső körülmények néha gázosak, az ember Magyarországon nem láthat az ittenihez még csak hasonló technikai felszereltséget sem. Itt konkrétan az MR gép képfelbontására gondolt, ami az őssejtbeültetés alapfeltétele, hiszen ez alapján állapítják meg, hogy hova, milyen és mennyi sejtet adjanak.

Sokat kell várnunk, de közben sok mindent megtudunk Dr. Pálitól. Például, hogy Kínába 70 városában ingyenessé tették az orvosi ellátást (ez egyébként Kína mintegy 70%-át jelenti). Az ország többi részén ugyanis az emberek nem igazán fordulnak orvoshoz, maradnak inkább az ősi praktikáknál és a gyógyítóknál. Ha véletlenül mégis orvoshoz vagy kórházba kell menniük, az ellenőrzésre biztos nem mennek már el.
Hazatérve kiderül, hogy délután meglesz az első gyógytorna is. A gyógytornászom, Vincent nagyon szimpatikus. Elsőre azonban egy kissé elkalibrál, ugyanis megkér, hogy álljak a bordásfal elé, mire felvilágosítom, hogy az nem fog menni. Majd kizárólag átmozgatásból áll a tornám, ami meglehetősen passzív, de sebaj, gondolom, majd az első beültetés után biztos felpörög.

2008. június 11.
Reggel egy akupunktúrával kezdünk, ami nagyon érdekes, mivel a tűkre kicsi elektródákat erősítenek, amin keresztül kicsi elektromos stimuláció érkezik az adott pontokba. Ez 20 percig megy így és kiderül, hogy egyik nap hason, másik nap háton kell feküdni a megfelelő pontokat szabaddá téve a terapeuta számára, aki egy nagyon kedves, de szűkszavú hölgy.

Ezt követi egy átmozgatásos torna Vincent-tel. Majd délután egy másik, hasonló felállásban.

2008. június 12.
Ma érdekes dolog történt a délutáni tornán. Egy furcsa asztalszerű valamire kellett feküdnöm, majd beleszíjaztak, és függőleges helyzetbe állítva felállítottak vele. Hát nem mondom, hogy kellemes volt. Olyan érzésem támadt, hogy kiesek előre, majd úgy 10 perc múlva teljesen kiment a fejemből a vér, és vissza kellett állítani fekvő helyzetbe. Mondták, hogy így pihenjek kicsit, de utána vissza kell állítani. Mondanom sem kell, hogy újabb 10 perces állás után ugyanez történt, csak kicsit rosszabbul éreztem magam. Ahogy feküdtem, az egyik gyógytornász, aki olyan főnökfélének tűnt odalépett hozzám, és megnyomott egy akupresszúrás pontot a csuklóm belső felén. A szédülés és a hányinger szinte rögtön elmúlt.  Erre a gyakorlatra azért van szükség, mert a túl sok ülés a székben nem természetes helyzet, az álló helyzet azonban javítja a vérkeringést, valamint a csontoknak és az izületeknek is jót tesz.

2008. június 13.
Bár péntek 13-dika van, ma mindennek jól kell mennie! Egy meglehetősen zaklatott éjszaka után, eljött az első beültetés ideje. A kinti hőség után dermesztő a légkondicionált helyiség levegője, és már értem, miért hoztuk magammal a paplanomat is. A kis aranyos neurológus, dr. Lu, aki ahogy meglát, felkiált: „Eszter, the first one! Yeah!” (Eszter, az első! Éljen!), majd mosolyogva megsimogatja a fejemet. Oldalra fordítanak, fel kell húznom a térdeimet, lehajtanom a fejemet és így meggörbíteni a hátamat, hogy jól láthatóvá váljon a gerincem. A fertőtlenítés hidegségét érzem a keresztcsont táján, majd egy kis szúrást, ami gondolom a helyi érzéstelenítés és aztán csak matatást. A bal lábam kétszer kicsit rángatózik, mire azt kérik, hogy ne mozogjak, csak feküdjek nyugodtan, szerencsére végül megnyugszik, ugyanis ezt nem igazán tudom kontrollálni. Az egész beavatkozás nem tart tovább, mint 20-25 perc, majd a hátamra fordítanak és kapok egy újabb infúziót. Kis idő múlva levesznek a monitorról, majd hívják a nővéreket, hogy visszavihetnek a szobába pihenni. Előtte még elmondják, hogy feküdnöm kell 6 órán keresztül úgy, hogy hasra fordulhatok, de semmi esetre se emeljem fel a fejemet.

Kicsit nyomottnak érzem magam, úgyhogy jól fog jönni egy kis alvás, és akkor a 6 óra is gyorsabban telik majd.
Persze mire felérek a szobába, ahol Orsi hatalmas várakozással és egy „WELCOME” (Isten hozott!) táblával fogad, ez elszáll, ugyanis következik a beszámoló, és végül megnézünk egy filmet, aminek a végére elkezdem érezni, hogy van fejem. A pihenés mellett döntök, de a 6-dik órára már eléggé fáj a fejem. Azért mégis elkezdek mozgolódni, mert úgy érzem, ha felülök, jobb.

Azért is döntök így, mert kint egy kisebb fajta jamboree alakult ki. Az embernek olyan érzése támad, hogy ma mindenképp Kína a világ közepe! Nem számít, honnan jöttél, milyen nyelvet beszélsz, vagy éppen melyik Istenhez imádkozol, a hit mindnyájunkban ugyanaz, a gyógyulásba vetett hit! A nyelvi határok elmosódnak, és átveszik helyét az egyezményes jelek, mint a mosoly, a felfelé mutató hüvelykujj, a taps. Amikor azt látod, hogy valaki, aki pár napja alig reagált a mosolyodra, és a kezét sem tudta integetésre emelni segítség nélkül, viszont ma kétoldali segítséggel sétál, és bíztató mosolyodra visszamosolyog, a szemed könnyel telik meg. A lábunk között kis vietnámi fiúcska kúszik-mászik, a kezdeti 5 méteres távját immár a folyosó teljes hosszára (mintegy 50m-re) növelve. Az erkély alatt egy kínai beteg furulyázik, és ahogy egyre sötétedik, a kabócák vokáloznak hozzá.  Azt persze mondanom sem kell, hogy a fejfájásom már csak emlék.

2008. június 14.
Ma, szombat lévén, mindenki „helyettesítő üzemmódban” van. Akupunktúra nincs is, csak egy-egy torna délelőtt és délután. A helyettesítő gyógytornászt  nem ismerem, sajnos nem beszél angolul, úgyhogy mutogatunk.
Délután állítógépezés van és 38 perces állórekordot állítok fel!!!!

2008. június 15.
Ma eljött a kirándulás ideje, ami tulajdonképpen nem más, mint egy bevásárlóközpont meglátogatása. Az ebéddel kezdjük, hogy legyen erőnk a többihez. A Pizza Hut látványa melegséggel tölti el a szívünket és reménnyel az ízlelőbimbóinkat a kórházbeli étterem után. Találunk egy pincért, aki beszél angolul, bár mikor mineral water (ásványvíz) helyett mirindát hoz, kicsit elbizonytalanodunk. Az étlapon azonban vannak képek is az ételek mellett, és angol felirat a kínai alatt, így abban nem nyúl mellé. Végül megkapjuk az ételt, és mindennel elégedettek vagyunk.
És most az üzletek! Az igazi nagynevű üzletek mellett jól megférnek a kínai márkák, de nekem leginkább az ázsiai arcokat felvonultató reklámfelületek tetszenek. Végül eljutunk a szupermarket részbe, ami leginkább egy Tesco-hoz hasonlít, csak az étel árukészletnél látható lényeges különbség. Számunkra még az import gyümölcsök is ismeretlennek tűnnek. A fellógatott szárított halak pedig eléggé félelmetesek ahhoz, hogy közelről már ne is akarjuk szemügyre venni őket. Iszonyatos az árudömping, és jól megfér egymás mellett az európai és a helyi áru.
Hazatérve persze mindent megmutogatunk, majd feldobva csatlakozunk a többiekhez az esti „partira”, azzal a biztos tudattal, hogy az őssejtek működnek, ugyanis a távoltöltött majd 5 órát kibírtam pisilés nélkül, és remekül sikerült a ki- és beszállás a taxiba.

2008. június 16.
Ma nyugis nap van. Vissza a „régi” kerékvágásba. A javulás szemmel látható: a lábaim sokkal lazábbak, a kimozgatás mellett már bizonyos gyakorlatokkal is próbálkozik Vincent. A délutáni torna is jobb, hiszen az állítógépen kibírok 35 percet anélkül, hogy egyszer is le kellene feküdnöm ájulásveszély miatt. Ennek ellenére elégedetlen és kicsit rosszkedvű vagyok, mert gyorsabb változásokat szeretnék. Persze miután sikerült pár emberrel beszélnem, rájöttem, hogy nincs igazam.

2008. június 17.
Ma új „felvidító” technikát találtunk ki, kifestettük magunkat és megmutogattuk egymásnak a ruháinkat.
Pötyi néni jófejsége ismét megmutatkozott, ugyanis végig bíztatott minket és még a parfümjét is kölcsönadta, mert az „illat nagyon fontos”! Így sikerült túlélni a nap hátralévő részét és kihúzni a vacsoráig, amit esti programnak találtunk ki.
Taxival érkeztünk erre a nagyon elegáns helyre, ahol egy csomó hostess mutatta nekünk az utat, ugyanis az étterem az emeleten volt, szép kilátással az épp monszun-áztatta sötétedő városra. Az étel fantasztikus volt, és sikerült meggyőznünk Pötyi nénit, hogy a kínai konyha jó is tud lenni, ha nem a kórházi kifőzdében készítik el.
Remek élményekkel gazdagodtunk, jó sok információval Stanley jóvoltából, aki készségesen válaszolt az összes kérdésünkre. Hazatérve gyorsan ágyba bújtunk, hiszen holnap lesz az újabb beültetés.

2008. június 18.
A beültetés most kicsit nehézkesebb volt, mert a bal oldalamra kellett feküdnöm, ami kicsit feszesebb és emiatt kétszer jól begörcsölt a lábam, amikor a dr. Lu rám szólt, hogy ne mozogjak, én pedig elmagyaráztam, hogy ezt nem igazán tudom kontrollálni. Az eljárás azonban gyorsan véget ért, majd visszavittek a szobámba. Még csak 10 óra volt. Akkor most következzen a fincsi rész, a 6 óra fekvés, amit könnyebb volt néhány dvd filmmel átvészelni.

2008. június 19.
Az éjszaka elég rossz volt, a fejem nagyon nehéz volt és eléggé fájt. Reggelre olyan érzés volt, mintha a belső párnázás hiányozna. Átülésnél olyan érzésem volt, mintha a fejtetőmön jönne ki a gerincem. A vizit idejére viszonylag normalizálódott, bár amikor kiderült, hogy nem szóltam az orvosoknak a fejfájás miatt, eléggé kiakadtak, és miután azt mondtam, hogy hát éjszaka volt,  azt felelték, hogy itt mindig van ügyeletes orvos.
Dr. Lu (Linda) párszor benézett, hogy jól vagyok-e és nem fáj-e a derekam. A reggeli akupunktúránál mondtuk, hogy kicsit fáj a fejem, a tornán viszont a szokásos átmozgatás helyett állítás volt, mert egy cuki kis kínai fiúcska kiütött a nyeregből Vincent-nél. Állás közben viszont most nem voltam túl jól, egyszer le kellett feküdnöm, mert úgy éreztem, hányni fogok. Hamarabb be is fejeztem, mert nem élveztem. A reggeli, és jó sok víz azért megtette a hatását, és a délutáni tornára el is múlt a rosszullét.
Kicsit bevezettük Vincent-et a nyújtás számomra könnyebb formájába, aminek segítségével eddig nem látott mértékű kilazulást tudtam produkálni. Habár az ő szakmai hozzáértése csorbulni látszott, nekem kellemes sikerélményt nyújtott. Délután benézett ismét a doki nénim, aki lassan kétheti ismeretség után megkérdezte, hogy „Nem elég erősek a lábaim?” (Persze, a széket csak lustaságból használom)! Amikor a tornateremben találkoztunk, már furcsa volt, hogy csodálkozva kérdezte, hogy-hogy nem tudok biciklizni? Na, sebaj!

2008. június 20.
Mint kiderült, Orsi hajnal 3-ig internetezett, így a reggeli felkelés nem volt zökkenőmentes. A reggeli akupunktúrára érve, amikor a doki felhúzta a nadrágomat, elkezdett ujjongani, hogy milyen szépek a lábaim, és megkérdezte, nem táncoltam-e korábban. Hát ez régi sebeket tépett fel, de azért jól esett, és elgondolkodtatott, hogy ez a pár napos állás már visszahozhatott némi izomzatot a lábamra. Orsi mondta is, hogy formásodik a lábam, és talán, mintha a vádlim kicsit vastagodott volna. Az eljárás alatt kicsit görcsölt a lábam, így Orsinak ott kellett maradnia mellettem, hogy lefogja, majd elmesélte, hogy miután az akupunktőr kivette a tűket, megmutatta, hogyan görbítettem el az egyiket az egyik görccsel. A tornán kiderült, hogy Vincent nem vette a szívére az előző napi ötletet, és most egyből azzal próbálkozott. Én pedig fantasztikusan le tudtam lazulni, teljesen úgy, ahogy a régi edzőtermi időkben. Végre jókedvűen hagytam el a tornatermet.

2008. június 21.
Eljött az este, és úgy gondoltuk, kirúgunk a hámból, és elmegyünk vacsizni, ami egyben egyik társunk búcsú-bulija is volt, mert ők vasárnap indulnak haza. „Mázlisták!”- mondja az egyik felem, „Szegények!”- mondja a másik. Az étteremben most nem különteremben, hanem méretében a budapesti Kertészeti Egyetem aulájához hasonlító helységben kapunk asztalt, távol a színpadtól, hogy halljuk egymás szavát, ugyanis hamarosan elkezdődik a műsor. Sajnos megtiltották, hogy fényképezzünk, de Stanley, a kis leleményes azt mondja „Be quick!” (Csak gyorsan csináljátok!), sőt úgy csináltunk, mintha rólunk akarna csoportképet készíteni, miközben a mögöttünk levő színpadot vette. Egy újabb fordulat segített minket, amikor a táncosok odajöttek az asztalunkhoz, és a hölgyeket feltessékelték a színpadra. Nagyon jól szórakoztunk, és Stanley videofelvételt is tudott készíteni róluk. Egy újabb este, amit nehéz lesz.

2008. június 22.
A mai napra kirándulást szerveztünk a tengerpartra. Kilencre jött értünk a kórház kisbusza, és Stanley azt is elintézte, hogy két óra múlva visszajöjjön értünk. Kb. 20 percig tartott odaérnünk, és gyönyörű a látvány. Áthágjuk a lépcsők és a homok nyújtotta akadályokat, és befészkeljük magunkat a 2 napernyő és 4 nyugágy nyújtotta kis oázisba. Orsi és Pötyi néni veszik a bátorságot, és bemerészkednek a vízbe, ami elmondásuk alapján nagyon meleg és nagyon sós. Én élvezem a víz látványát és illatát, ez már nagyon hiányzott! Imádom a tengert! Ez megint egy olyan pillanat, ami sokáig megmarad! Ami nagyon érdekes volt, a kínaiak nem fürdőztek, hanem teljesen felöltözve pihentek a nyugágyakban, vagy sétálgattak a parton. Ahogy közeledett az idő, hogy visszatérjen a kisbuszunk, elindultunk vissza a betonútra, hogy készítsünk pár fotót, de vesztünkre, megpillantottunk egy szuvenír üzletet, és úgy bevásároltunk, hogy a taxisofőrünknek kellett értünk jönni, hogy indulás van, így a képek el is maradtak.

2008. június 23.
Ma van az intravénás beültetés, érdekes módon nem előzi meg vizit, bekötik az infúziót, ami először egy kis sóoldat, majd jöhet a kis sárga lötty, ami a reményteljes kis őssejteket rejti. Ahogy betolnak, egy szimpatikus nő rám köszön, és egyből angolul kezd beszélni hozzám, méghozzá, eddig szokatlan választékossággal.
Kiderül, hogy ő a betegek tájékoztatásáért felel, és szívesen vesz bármilyen észrevételt az ittlétünk alatti tapasztalatainkkal kapcsolatban. Elmeséli, hogy ő fordítja a beteg tapasztalati nyomtatványt, és hogy elutazásunk előtt kapunk majd egy összefoglalást, amiben arra tesznek majd javaslatot, miként folytassuk a rehabilitációt otthon. Mint korábban, ma sincs más elfoglaltságunk, a beültetés után, viszont fel vagyunk mentve a hat órás fekvéstől, lecsökkentjük másfélre, a biztonság kedvéért, és azért pihenésre intenek minket.
Nagyon érdekes, hogy az infúzió alatt és utána is bizsergést érzek a lábaimban és a gerincem két oldalán. Jó érzés! Annyira jó, hogy nincs esélye a fejfájásnak, hogy a tanácsolt pihenést kicsit hanyagolom. Ez azért is van így, mert új emberkék érkeznek a szomszédba. Három mexikói, az egyikük autóbalesetet szenvedett 16 évvel ezelőtt, és a testvére valamint egy orvos kísérte el.

2008. június 24.
Délután meglátogat az aranyos doki nénim, akiről egész sokat sikerül megtudnom. Van egy 12 éves fia, akiből nem szeretne orvost faragni, mert az túl nehéz. Szomorúan meséli, hogy nem vállalhatnak több gyereket, bár szeretnének. A férje egy innen 3 órányira levő gyönyörű helyen dolgozik, ahova el kellett volna mennünk, de ha legközelebb jövünk, majd körbevezet bennünket. Azt is mondta, hogy jó lenne, ha barátok lennénk, és megadta az e-mail címét. Ez a nő egy tündér! Azt mondta, hogy minden nap tornáznom kell, és folytatni az akupunktúrát és sokat ennem, mert még fiatal vagyok, és fogok én még járni!

2008. június 25.
Ma az akupunktúrán az ott dolgozók bemutatják frissen szerzett angoltudásukat, ugyanis angolórára kezdtek járni. Megint elmondják, hogy én milyen jól beszélek, és megosztják velünk az aznap tanultakat. Az egyébként elég általános, hogy ha az ember találkozik valakivel, aki ismer pár szót angolul, azt biztosan elmondja, amit tud. Ha mi megcsillantunk valamit az 5 szavas kínai szókincsünkből, hálásan mosolyognak, és nagyon örülnek.
Az akupunktúra alatt jelen van a doki nénim is, aki elmondja az akupunktőrnek, hogy mennyit javult a vizelet-visszatartásom, amiről kiderül, hogy mindig jól reagál erre a típusú kezelésre. Azt is megtudjuk, hogy az általunk is sokra tartott akupunktőr már 20 éve foglalkozik ezzel a terápiával, és a fejem fölött lógó szőttest egy páciensétől kapta, akit kigyógyított a betegségéből. A délutáni torna a „jó napnak” megfelelően kivételesen jól sikerült, és még soha (illetve a betegség megléte óta) nem látott lazaságot tudok produkálni. Megmutatom neki, hogy milyen egyensúly gyakorlatot tudok már megcsinálni (törökülésben oldalra kitartva a kezeimet, nem dőlök el egyik irányba sem, sőt, amit régi jó edzőtermi éveim óta nem tudtam megcsinálni, egyenesen előrenyújtott lábbal, egyenes háttal tudok ülni, és közben oldalra kitett két kézzel nem borulok fel). Vincent nagyon örül a változásoknak, és széles vigyorral kivillantja tökéletes fogsorát. Még jobb hangulatban hagyjuk el a termet, és persze izgalommal, hiszen alig 1,5 óra múlva jön értünk a taxi, hogy vacsizni menjünk a mexikóiakkal, abba az étterembe, ahol először voltunk. Finomakat ettünk, és még jobbakat beszélgettünk. Ha nem zárt volna be az étterem, még folytattuk volna, de így ezt otthon tettük meg. Hajnal 1-ig beszélgettünk és hallgattuk a mexikói zenét a mariachi-tól a modernebb disco-ig, miközben spanyolul énekeltek. Hullafáradtan, de felspannolva dőltünk ágyba.

2008. június 26.
Hát, szomorúság tölt el, ha belegondolok, hogy már csak pár nap és hazamegyünk.
Reggel óriási vizit érkezik. Vagy 10-en tódulnak be a szobába. Orsi már csak a fürdőben talál menedéket. A dr. Lu nagyon magyaráz valamit kínaiul, és mivel nem tudom még őket azzal elkápráztatni, hogy kiugrom a székből, úgy érzem, el kell mondanom, milyen változásokat észleltem eddig. Próbálok erősen artikulálni, lassan, tagoltan beszélni, minél egyszerűbb kifejezéseket használva és persze mutogatva. Úgy látszik, ez meg is hozza a gyümölcsét, mert erősen mosolyognak és bólogatnak, és végül megszólal a betegtájékoztatásért felelős hölgy, hogy én annyira jól beszélek angolul, hogy mindannyian értik, amit mondok. Ekkor dr. Lu mond valamit, majd az előző hölgy lefordítja nekem, hogy tehát azért beszélek ilyen jól, mert fordítok? Én helyeselek, majd folytatja, hogy ha tényleg tudok otthon dolgozni, akkor csak jó sok pénzt kell keresnem, és már jöhetek is vissza, mert ők nagyon várnak majd. Ezt mind az én kis doki nénim mondta az alapján, amit tegnap beszéltünk, mert azt ő már mind tudja, hiszen mi barátnők vagyunk!!!
Az akupunktúrán már tisztán látszik, hogy nagyon szeretnek minket. A doktornő is szomorúan jegyzi meg, hogy ez az utolsó alkalom, és bár mindig elég szűkszavú, és nagyon koncentrál, mégis csupa mosoly. Miután végeztünk, megkérjük, hadd’ készítsünk vele egy fényképet, aminek ő láthatóan nagyon örül.

2008. június 27.
Eljött az utolsó beültetés napja! Reggeli elhatározásom, hogy ma minden tökéletesen fog sikerülni, és a nap minden percét ki fogom élvezni, mert akármi is történik, most fog utoljára történni. A folyosó üvegfalán kopogást hallok, és hogy valaki a nevemet kiabálja. Két mexikói van ott, és mutogatják, hogy szorítanak nekem és, hogy majd utána találkozunk. Furi, nekik ez lesz az első, nekem meg az utolsó. Szomorú… Erről eszembe jut az én első beültetésem, hogy igazából akkor sem volt bennem izgalom, vagy félsz, inkább izgatottság, és az, hogy milyen volt azt kívánni, bárcsak már az utolsónál tartanék. Most ez pont fordítva van… A beültetés most is rendben lezajlik, bár kicsit többet érzek belőle, mint korábban, de a reggeli „mindennek örülünk” hangulatommal ezt is pozitívba fordítom.  Kész. Ennyi!
Akkor most jön a szokásos 6 óra pihi. Ez is jó lesz! Zenehallgatással próbálom múlatni az időt. Nem sokkal később meglátogat Bernardo, a mexikói fiúk egyike, érdeklődik, hogy vagyok, és elmondja, hogy reggel még eléggé izgult a testvére miatt, de miután meglátott engem, megnyugodott, mert olyan pozitív voltam a beültetéssel kapcsolatban. Na tessék! Ez tényleg csak hozzáállás kérdése, és még mások is észreveszik! Király!

2008. június 28.
Ma ismét szombat, ami azt jelenti, hogy csak két tornánk van. Ezek simán lezajlanak, már csak azért is, mert ma Vincent a helyettesítő gyógytornász. Az utolsó tornánk alkalmával könnyes búcsút veszünk, még készítünk néhány képet, és igaziból tudjuk, hogy véget ért a kínai utunk. Viszont mi ma estére búcsúvacsorát ígértünk a mexikói barátainknak, jó kis magyaros ízekkel. Ez remekül sikerül, hiszen a natúrszelet, a lecsó és a burgonyapüré nem áll annyira távol az ő íz világuktól sem.

2008. június 29.
Hát eljött az utolsó nap. Reggel pakolással kezdünk, ami némi adminisztráció zavar meg, ugyanis betegelégedettségi nyomtatványokat kell kitöltenünk. Ezek persze angolul vannak, így én segítek a többieknek is.
Egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja a folyosón. Linda volt az, az orvosom. Bár ma szabadnapos, eljött hozzám, hogy bemutassa nekem a családját, és hogy készítsünk pár képet együtt! Annyira meglepődöm, hogy szinte szóhoz sem jutok. A képek elkészülte után könnyes búcsú, majd megígérjük egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot. Délre már egészen szomorúak vagyunk, és azon viccelődünk, vajon nem maradhatnánk-e még egy kicsit. A kocsira várva egy nagyon megható dolog történik. Ahogy ott várunk, mindenki kijön a kórházból, és integet, akik a szobáikban maradtak, onnét az ablakon kilógva teszik ugyanezt. A kísérő orvosunk csak annyit mond erre, hogy „Voltam már itt csoporttal, de ilyet még nem láttam!” Végül megérkeznek az autók, és mi elindulunk a reptér felé. Már az útvonal is másképp hat, és most minden sokkal szebbnek tűnik. Ez azt hiszem, életem eddigi legnagyobb élménye volt! A hosszú repülőútról szinte semmi sem maradt meg, csak mikor már Budapesten öleltük a szeretteinket.

Ez egy olyan élmény volt, amit ugyan ennek a betegségnek köszönhetek, de akkor sem fogom elfelejteni, amikor szaladok majd!

Eszter a Facebookon     Ajánlott linkek