|
|
Így kezdődött…
Írországi kiküldetésem
második évét töltöttem…
2003. március 19.
A tv előtt ültem, fáradtan egy jó kis edzés után, mikor enyhe izomláz
kialakulását éreztem a combomban, ahogy végigsimítottam azonban olyan
érzés volt, mintha szkafanderban lettem volna, furcsa volt, és ahogy elkezdtem
csipkedni a combomat, nem éreztem semmit. Gondoltam, hogy ez biztos
semmiség, csak kicsit túlzásba vittem az edzést, miután tegnap úgy
éreztem, most már ideje lenne fogyni egy kicsit.
2003. március 21.
Újabb próbálkozás az
edzőteremben, nagy várakozás, miután a múlt héten beharangozott jóga
első óráján vagyok és bár kezdő indult csak, én három hónapja nem
voltam jógán, így úgy érzem, akár kezdhetem is elölről, na és persze az
is sokat nyom a latban, hogy haladó nem indult. Mindenesetre elég nagy
mellénnyel indultam neki, hiszen az első óra biztos „piece of cake”
lesz az én jártasságommal. Erre elég gyorsan sikerült rácáfolni, bár
minden pozíciót ismertem, az egyikben képtelen voltam megtartani az
egyensúlyomat, és állandóan felborultam, és bár nagyon jól esett a
csupa izom, és íreknél szokatlanul jóképű edző folyamatos figyelme,
ahogy próbálta megértetni velem, hogyan nézzek egy pontra és
koncentráljak, és ne aggódjak, kezdetben ez gyakran nehezen megy az
embereknek. Sikoltozni akartam, hogy hé, én nem vagyok kezdő, és
hagyjon békén, teljesen tisztában vagyok azzal, hogyan kellene
csinálnom, egyszerűen csak képtelen vagyok rá… azt ugyan nem értem,
hogy miért…
2003. március 24.
Semmi kedvem az edzőterembe menni, így inkább csatlakozom Derekhez a
powerwalk edzésében a tengerparton, és azon húzzuk egymást, hogy
szerintem halál vicces ezt sportnak nevezni, arról nem is beszélve,
hogy az eredménye semennyire sem látszik a klasszikus „van mit fogni
rajta” típusú ír csajszikon, akik nagyon „keményen hajtják magukat”,
mire ő, hogy majd meglátjuk, mit mondok az 5-dik mérföld környékén. Én
kész voltam a kihívásra, hiszen heti 3-4 edzés-úszás-jóga, stb. után ez
igazán nem kottyanhat meg… vagy?... A tengerpartról a visszafelé vezető
egy betonúton folytatjuk. Egyszer csak furcsa hangja van annak, ahogy a
lábfejem a földet éri, valahogy csapódik, és hiába koncentrálok, nem
tudom másképp csinálni, arról nem is beszélve, hogy egyszerre olyan
fáradtság tör rám, hogy nem tudok lépést tartani Derekkel (aki persze
jókat derül, hiszen nyerésre áll…). Én valahogy nem foglalkozom azzal,
hogy nyerjek, egyszerűen küzdök azzal, hogy normálisan tegyem egymás
után a lábaimat, de valahogy nem sikerül…
Hazaérve miután Derektől kaptam eleget, hogy ezentúl nem kellene
annyira lefikáznom a powerwalk-ot, én már teljesen máshol jártam
gondolatban, és csak miután megkérdezte, hogy mi a bajom, vettem észre,
hogy potyognak a könnyeim.
Felajánlotta, hogy szerez nekem egy időpontot egy dokinál.
2003. március 26.
Ma voltam a dokinál. Hát érdekes volt… Először kicsengettem 60 eurót,
majd miután elmondtam a problémát neki, azt mondta, hogy a porc sérült
meg a térdemben, a sok step aerobiktól, és hogy csináljunk egy
röntgent. Valahogy éreztem, hogy ennek semmi köze a porchoz a
térdemben, ami be is igazolódott, miután a röntgen semmit sem mutatott,
és a doki azzal utamra is engedett, hogy pihentessem, mivel semmi nem
látszik a képen, semmi komoly nem lehet.
2003. április 3.
Hazafelé tartottam a munkából, amikor ráléptem egy apró kavicsra,
kibicsaklott a jobb bokám, és elestem. Nem értettem, hogy mi történik,
hiszen ezt simán ki lehet védeni, de úgy éreztem, hogy a bal lábam nem
tudott megtartani, és ez okozta ezt a fura balesetet. Mindenesetre az
értetlenségtől hazáig sírtam, és mikor hazaértem, Derek épp indult
valahova, és azt mondta, hogy OK, anyukája GP-je (háziorvosa) tök jó
fej, és kér tőle időpontot. Amit meg is tett, következő hétfőn munka
előtt kell hozzá mennem, bár ezt még le kell játszanom Damiennel (a
főnököm).
2003. április 7.
Egy viszonylag hosszú menet után Damien belement, hogy ma 10-re megyek
csak be, a doki után.
A doki tényleg jó fej, bár nem
értettem, hogy miután elmondtam neki a
problémát, miért kéri azt, hogy menjek tyúklépésbe előtte, keskeny
vonalon egymás mögé téve a lábfejeimet. Na, jó, lehet, hogy az ír
dokikkal valami nincs rendben, nem az oviban vagyunk, de hát mit
tehetnék, ő legalább úgy tűnik, meg akar dolgozni a 60 eurójáért. Ha
ennyi az egész, itt gyorsan végzünk, gondolom, és nagy mellénnyel
próbálkozom, viszont semmi eredménnyel, egyszerűen felborulok, sehogy
sem akar összejönni. Erre ő csak annyit mond, hogy akkor most ezzel a
beutalóval menjek a St. Vincent Hospital-ba, és csináltassak egy MRI-t,
hát mondom persze, mi sem egyszerűbb, bár úgy tűnik, a nehezen
kialkudott 10 órás kezdés a munkahelyemen egyre távolodik. Egy gyors
telefon Damiennek, aki enyhe hitetlenkedéssel a hangjában végül
beleegyezik.
St. Vincent – Casualty (Amerikában ER) némi várakozás után egy zöld
függönyös box-ban találom magam, ahol miután átadom a beutalómat,
egyből belémnyomnak egy branült, és már vesznek is pár ampullányi vért,
amit persze nem értek, hiszen nekem egy MRI-t emlegettek, ami valami
cső, és ahhoz nem kell vér! Mondom én, hogy ezek az ír dokik nem 100-ok.
Egy pár óra múlva, és néhány
Damiennel folytatott bocsánatkérő
telefonbeszélgetés után kitessékelnek a folyósóra. Majd szólítanak,
amire fellélegzem, bár nem értem, hogy miért is kell röntgent csinálni
az alsó háti gerincszakaszról és a medencémről, sebaj. Már hulla fáradt
vagyok a várakozástól, és már lassan hazafelé mennék a munkából. Még
mindig nem értem, hogy mi történik. Este 7 óra, egy újabb zöld
függönyös boxba terelnek, tényleg tiszta ER, csak se Green, se Ross
doki. Arra bíztatnak, hogy helyezzem magam kényelembe, mert itt fogom
tölteni az éjszakát. Most már tényleg semmit sem értek. 10 felé jár, és
borzasztó a zaj, vérző, üvöltöző baleseti sérültek, és részeg bunyósok
érkeznek. Meg kell mondjam, hogy a zöld függöny hangszigetelése a
nullához közelít. Ekkor találok egy szabad nővért és alkudozni kezdek
vele, hogy hajnal 5-re itt leszek, csak hadd’ menjek haza, de ő nem
enged.
Végre reggel lett, és az
őrület folytatódik. Végre jön egy doki, aki
szabadkozik. elmagyarázza, hogy nem volt szabad ágy az osztályon, de
hamarosan felvisznek, és elmondja azt is, hogy, ha hazaengedtek volna,
akkor minden korábbi vizsgálatot ki kellett volna fizetnem. Hát, jó.
2003. április 8.
Ma semmi sem történt, akárhányszor bejött a kortermünkbe valaki,
reményteljesen szedtem össze magamat, hátha eljött végre az MRI ideje,
de semmi. Egyébként egy nagyon tiszta és tágas kórteremben kaptam
helyet hat másik beteg mellett. Ha időnként nem jönnének be a nővérkék,
azt hinném, valami szállodában vagyok. A korai reggelit szinte még le
sem nyeltük, mikor megjelennek teát és kekszet kínálva, és a másnapi
menüvel (?!), háromféle ételből lehet választani. Az uzsit nemsokára
követi az ebéd, majd a délutáni tea, ami nálunk kb. a vacsi lenne, de
egész nap kérhet az ember teát sütivel.
2003. április 9.
OK, kiderült még maradok, további vizsgálatok, az újabb MRI már
rövidebb is, és utána persze kiderül, hogy míg a tegnapi a gerincemet
vizsgálta, ez a koponyámat. Előrevetítik, hogy holnapra lumbálást
terveznek (ami a gerincvelői folyadék megcsapolását jelenti), viszont a
beleegyezésemet kérik hozzá. Szerencsére kapok gondolkodási időt, így
azonnal felhívom anyut, aki azt mondja, hogy szerinte inkább ne
engedjem, mert neki is csináltak kiskorába, és az eléggé fájdalmas.
Hát, ezzel nem nyugtatott meg. Visszamegyek a kórterembe, útközben a
könnyeimet próbálom eltűntetni az arcomról, és ahogy belépek mindenki
várakozásokkal teli arckifejezéssel néz rám. Nem pontosan értem mi van,
pedig majd kiszúrja a szememet egy hatalmas virágkosár, amit a
kollégáim küldtek.
2003. április 10.
Hát, tényleg igaz az, hogy ha a legrosszabbra számítasz, nem
csalódhatsz. Megvolt a lumbálás, és őszintén, semmit sem éreztem
belőle. A kis dokinő, aki a beavatkozást végezte, nagyon kedves volt,
és megnyugtató, ahogy elmagyarázta, hogy mit, hogyan fog csinálni, és
nekem mit kell tennem. A rossz inkább az volt, hogy a nap hátralevő
részében nem kelhettem fel, sőt elvileg a fejemet sem mozdíthattam, hát
nem mondom, hogy egyszerű volt így inni, az evést pedig inkább hagytam
is. Arra rá kellett jönnöm, hogy az ágytál és én nem leszünk jó
barátok.
2003. április 11.
Anikó éppen meglátogatott, amikor körém gyűlt az egész dokisereg, és
elmondták, hogy a sok vizsgálat úgy tűnik eredményt hozott, és
szerintük sclerosis multiplexem van. Na ezek tök hülyék, most már
biztos! A diagnózis hallatán egy idős bácsi képe jött be, aki
kerekesszékben ül. Ez nem lehet, én még csak 29 vagyok! Na jó, jövő
héten úgyis hazamegyek, majd a magyar dokik megmondják, hogy semmi
bajom sincs, ezek itt csak valamit félrenéztek. Mindenesetre nem értem,
hogy miért jön ide hozzám mindenki, és vigasztalni próbál. Én tudom,
hogy ez csak tévedés. Ja, és most jön a legjobb! Szteroidokat akarnak
adni! Hát mi vagyok én, valami izomagyú gyúró? Azt hiszem ez nem
teljesen tiszta.
Mindenképp a kedvemben akarnak
járni, mert kiengednek a hétvégére,
vagyis napközben kimehetek, de az estét bent kell töltenem a kórházban.
2003. április 12.
A „szabadnapom”. Elkezdtem a szteroid kúrát, ami húsz szem bevételét
jelentette. Elég fura volt! Egyszerűen nem bírtam egyhelyben maradni. A
lakótársaim azon szórakoztak, hogy porszívót fognak a kezembe adni,
hogy legyen értelme az ide-oda rohangálásomnak. A másik érdekesség az
volt, hogy a gyomrom nagyon furcsán „zajos” volt. De sebaj, régóta nem
éreztem ilyen energikusnak magamat! Lehet, hogy le sem tudnak majd
szedni erről a cuccról!
2003. április 14.
Ma visszatér a normális kerékvágás, a szokásos sürgés-forgás a
kórházban. Reggel egy gyógytornász jön hozzám, aki mellett egy
gyakornokféle lányka van, és amíg én kivitelezem a számomra előírt
feladatokat, ők hozzáértőn bólogatnak, és néha magyaráz a lánynak.
Elvileg egy úgynevezett MS nurse is várható ma, de eddig semmi. A dokik
is jönnek, és egy újabb lumbálásról beszélnek, hogy megnézzék,
okozott-e már valamilyen változást a sok bogyó. A gyomromban
mindenképpen, szerintem az egyikben egy miniatűr békát csempésztek be,
és az kuruttyol egész nap. (…)
Hát ma valahogy nehezebben
ment az egyhelyben maradás, és persze az sem
segített, hogy az új ágyszomszédomnál kb. 6 látogató volt egyszerre,
amikor kis barátommal, az ágytállal ismerkedtem ismét. Mivel a művelet
nem sikerült, három óra fekvés után végül kimentem a wc-re. Nem tudom,
mi volt a nagy herce-hurca a 24 órás ágynyugalom körül. Felkeltem. Nagy
ügy! Semmi bajom!
2003. április 15.
Beszélek az orvosommal, hogy amit már napok óta emlegetek, hogy két nap
múlva megy a repülőm, mert a Húsvéti ünnepeket szeretném Magyarországon
tölteni, komoly, és hogy mivel még össze sem pakoltam, lassan ki
kellene, hogy engedjenek. Próbál győzködni, hogy ez nem túl jó ötlet,
de hajthatatlan vagyok. Megállapodunk abban, hogy egy hét múlva, amint
visszatérek, jelentkezem a kórházban.
Mindenesetre még jön pár
ember, aki megpróbál maradásra bírni, de
mindhiába.
Végül megérkezik az MS Nurse, aki, mint kiderült, a sclerosis
multiplex-szel diagnosztizált betegek segítségére van. Kezembe nyom
néhány prospektust és megkérdezi, hogy van-e esetleg kérdésem valamint
megadja a mobilját, hogy bármikor hívjam, ha kérdésem lenne.
Át kell adnom az ágyam, így a
társalgóban várom a zárójelentést,
miközben elkezd fájni a fejem. Mire megkapom hazautazásom idejére szánt
orvosság adagomat és a zárójelentést, már tam-tam-dobot vernek a
fejemben. Először visszautasítom a fejfájáscsillapítót, majd ha
kimegyünk, a friss levegőn jobb lesz, gondoltam. Szerencsére azért
mégis adtak párat, ugyanis nem lett jobb, sőt.
Hazaérve már csak feküdni
tudtam.
|
